(Forrás: Balassa, Ortutay Magyar néprajz)
Régészeti leletek igazolják, hogy őseink már a honfoglalást megelőző időkben is laktak épített házakban, városokban, illetve a téli szállásokon elterjedt volt a vesszőből fonott és tapasztott falú jurta alakú lakhely, valamint a fából épített paloták.
Ezen oldalakon mi a kárpátmedencei (honfoglalás utáni) épületeket és építményeket vizsgáljuk.
A magyar ház legkorábbi formája egysejtű lehetett. Ezt támasztja alá, hogy a ház szavunk egyaránt jelenti magát az egész építményt és a szobát is. Ezért mondja a paraszti nyelv elsőháznak és hátsóháznak a lakóépület két helyiségét. Nem idegen ez a magyar embertől, hiszen a honfoglalás előtti időben - sőt még az után is - elterjedt jurta (kamlik) is egyterű lakhely volt.
Az egyhelyiséges lakóházzal a néprajz kutatók igen sokat foglalkoztak. Mindamellett a róla szóló híradások nagyrészt szájhagyományon alapuló rekonstrukciók és elnagyolt leírások, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen az egyhelyiséges ház kora gyakorlatilag a 14. századdal leáldozott. És ezen nem változtat az a tény, hogy egyhelyiséges ideiglenes lakások és szőlőhegyi hajlékok a legutóbbi időkig előfordultak, mert ezek csak hiányos lakásfunkciót töltöttek be.
A dunántúli egyhelyiséges ház halovány emlékei a Délnyugat-Dunántúlról származnak. Az 1930-as évek elején Gönyey Sándor 1850 körül született adatközlői még elmondták, hogy gyermekkorukban Szennán és Csökölyben (Somogy m.) voltak „egysejtű, csak füstöskonyhából álló házak”.
Az egy lakótérből álló, eresszel ellátott házakról az 1900-as évek legelején még több kutató tudott információkat gyűjteni a Székelyföldön. Cs. Sebestyén Károly 1909-ben még megtalálta az egy szobából álló, ereszes faházakat a gyimesi csángóknál.
Az eresz hátsó része már ott is zárt kamra volt, tehát lényegében már csak a kéthelyiséges házat tudta bemutatni. Nem meglepő ez, hiszen a székely ház ereszének „bezárulása” a 17–18. században lezajlik Itt a közérthetőség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a székely ház eresze eltérően a szó köznyelvi használatától, a ház bejárati részéhez csatlakozó nyitott színt, majd az ebből kialakult második helyiséget, illetve annak előterét jelenti.
Az egysejtű ház a Felföldön is a régmúlt idők része. Hogy emléke századunkban is él, annak részben az az oka, hogy az itteni lakóépület egyetlen fűtött lakó- és élettere a „ház”, akárcsak a székelyeknél, homályba borítja a mellékhelyiségeket. Szemléletesen fejezi ki ezt az állapotot Bél Mátyás 18. századi leírása, amely kiemeli, hogy „lakó-helyiséget csak egyet csinálnak az utca felől”, majd hozzáteszi: „A szobához kamrákat csatolnak, amelyekbe a házi eszközöket és a nyoszolyákat helyezik el”
Számos tanulmány bizonyítja, hogy a 19. században a legalább háromhelyiséges ház Észak-Magyarország minden részén általános. Az Alföldön a 14–15. századtól már a régészeti ásatások is két-háromhelyiséges házakat tárnak föl.
Az ilyen összetett házak, melyekben szobát, konyhát és kamrát találni, gyakran 15–21 méter hosszúak, 4–6 méter szélesek. Maga a lakószoba nemegyszer 6×8 méter alapterületű.
Ezeknél a házaknál a konyha már az épület közepére került. Ezzel a magyar ház elérkezett egy olyan fejlődési fokra, mely kisebb részleteiben a későbbiekben differenciálódott ugyan, de alapvetően tovább már nem fejlődött.
Az egysejtű füstös házból fejlődött ki a göcseji jellegzetes kerített ház is. Mikor a kétsejtű házhoz harmadikként egy kamrát építettek, akkor történt meg az első lépés. A fiatal házasok kamrái már nem álltak külön, hanem a meglevő épülethez kapcsolódtak, de úgy, hogy minden helyiségnek az ajtaja kifele nyílott, és egymás között nem tudtak közlekedni. A lakóhelyiségekhez meghajlítva csatlakozott az egy vagy több istálló, a sertések, tyúkok ólja. Még néhány szín, ritkábban pajta, pajtáskamra fogja körül az udvart, mely általában 100–200 négyzetméternél sohasem nagyobb.
Elöl az utca felől magas kerítés és kapu zárta le, amit éjszakára mindig gondosan bezártak. A kerített házba a nagyobb gazdasági épületeket, mint amilyen a pajta, a pajtáskamra, kástu, általában nem építették bele, mint ahogy a kutat is mindig a telek más részén ásták.
(Forrás: Magyar Néprajz Főszerkesztő: Balassa Iván).
Az egyterű ház a hozzáragasztott melléképületek állandósulása során alakult át két- majd három osztatú lakhellyé.
Ezzel a fejlődéssel már a mi korosztályunk is találkozhatott. Gyermek koromban nagyszüleim kis bihari faluban éltek, ahol a három osztatú ház igen elterjedt abban az időben. A hatvanas évek elején még nekik is a klasszikus parasztházuk volt (szoba, konyha, kamra, istálló). A bejárat a konyhába nyilott, innen az utca felé a szobába, másik irányban a kamrába lehetett jutni.
A konyhában csikó sparhelt állt, és ide nyílott a búbos kemence szája. Bútorzata a konyhaasztalból -alatta a vizeskannák-, stelázsiból, lócából, kisszekrényből, és gyalogszékekből állt. Itt volt a mosdóállvány a lavorral és a szennyesláda elhelyezve.
A kamrában volt a padlásfeljáró, a terménytároló hombárok, a befőttek polcai, a zsírosbödönök és fellógatva a füstölt húsok. Itt tartott nagyapám néhány értékesebb kéziszerszámot, a morzsolót és a darálót is.
A szoba meghatározó része a bejárattól jobbra lévő sarkot elfoglaló búboskemence, a rongyszőnyeggel takart padkával és a suttal. A szoba másik három sarkát ágyak foglalták el, felettük kis esti imádságok lógtak a falon, középen asztal székekkel, és a menyezetről lelógó petróleum lámpa. További bútorok a ruhásszekrény, komód, a két ablak között a falon a tükör. Mindhárom helyiség padlója döngölt agyag ahogy itt mondták "fődpadló" volt. Az istállónak külön bejárata a hátsó udvarra esett. Mivel a szövetkezetesítéskor a lovak "bekerültek a közösbe" feleslegessé vált, és bontásra került.
Nagyszüleim háza
A hatvanas évek közepén az utca felől egy tornácos szoba épült a nagybáttyám és családja részére. Ez a szoba már hajópadlós volt, kombináltbútorral és egy csodálatosan szép öntötvas kályhával. Az új részt előszoba kötötte ösze a régi házzal. Ezzel egyidőben a bejárat is erre az előszobára tevődött át, a konyhai lett a "hátsó ajtó".
Nagyszüleim háza a bővítés után
A paraszt házak fejlődése egészen a huszadik század második feléig tart, amikor is a városi, de többségében a vidéki lakosság is szakít a magyar hagyományokon nyugvó építésekkel és a "típusterves" családiházak vállnak uralkodóvá.
Dédszüleim nádtetős háza is hasonló módosulásokon ment át. Itt az öreg házhoz egy kétszobás családiház épült, a lábazat miatti szinteltérést a konyhából vezető lépcsővel oldották meg. Az öreg házat kemence, az újat cserépkályha fűtötte, az agyagpadlós, ez parkettás volt. Ennél rosszabb sorsra csak anyósomék háromsejtes parasztháza jutott, amelyet lebontottak, hogy helyére egy új családiház épülhessen.
Ma már nem lehet az új építésű házak között mutatóban sem találni hagyományos magyar parasztházat.
Élet az egysejtű házban
A családi életet minden vonatkozásban szigorú szokások szabályozták. Megnyilatkozott ez az étkezés rendjében is. A fő helyen a családfő ült, jobbján foglaltak helyet kor szerint rendben a fiai, ezeket a vők követték, és végül a szolgák következtek. Balról a ház asszonya - a családfő felesége - mellette kor szerint a leányai, majd a fiúk kora szerinti rendben a menyecskék, majd a gyerekek.
Voltak korok amikor a nyelvterület egyes részein az asszonyok addig nem is foghattak étkezéshez, míg azt a férfiak be nem fejezték. Ekkor adtak a gyerekeknek, és a maradékból a maguk számára is merítettek. Ez idegen az ősi magyar családi hagyományoktól, a feudális társadalomban gyökerező, az asszonyokat félember számba vevő (asszony állat) szokások voltak ezek.
A kenyér megszegése többnyire a családfő feladata, aki katolikus vidékeken először keresztet rajzolt a kés hegyével annak aljára, így a kenyér a nagycsalád valóságos szimbóluma, és amíg „egy kenyéren” éltek, vagyis közösen gazdálkodtak, addig ez összetartó kapocsként szolgált. (Családunkban, dédszüleimig, visszaemlékezve az asszonyok szegték meg a kenyeret, szintén keresztet rajzolva az aljára. Dédnagymama és nagymama a kereszt rajzolása közben rövid imával megköszönték Istennek.)
A családfő és felesége egy ágyban, elöl az ablak mellett aludt. A másik egy-két ágy a felnőtt fiúknak és feleségének jutott, míg a gyerekek az ágy alól kihúzható kiságyakon aludtak, esetleg a kemence és a fal között kialakított sutban kaptak helyet.
Az épület berendezésében azonban olyan állandó szabályok érvényesültek, melyeket az itt végzett munka jellege, az életmód és nem utolsósorban a hagyomány határozott meg. Éppen ezért sokkal nehezebben változtak, és az új elemeket is igyekeztek a régi rendbe beépíteni. A parasztszobán belül a munka- és lakótér fokozatosan elkülönült.
A házban újabb bútordarabok: asztal, láda, ágy, szék jelentek meg. Ezek közül különös jelentőségre tett szert az asztal, mely a tüzelőhellyel ellentétes sarokba került. Az asztalt sarokra állított két pad vette körül, melyen a fő hely a házigazdát, mellette a legidősebb fiút illette meg.
A háziasszony a tűzhely felőli oldalon kaphatott helyet. Az asztal térhódításával a szoba két részre oszlott. A tűzhely környékén kialakult a munkahely, ahol főztek, szükség szerint más kisebb-nagyobb munkát végeztek: faragás, kisebb szerszámok javítása, mosás stb. Az asztalt és környékét joggal nevezhetjük szent saroknak.
A ház belső sarkába kerülnek a katolikus vidékeken a kereszt és házioltár. Protestáns vidékeken egy kis fali polcon a biblia, zsoltároskönyv, ponyvák, kalendáriumok, feljegyzések, hivatalos iratok. E falakra fényképeket, tányérokat, emléktárgyakat akasztottak.
Az ágyak, kétoldalt párhuzamosan helyezkednek el. Ezek közül az a legrangosabb, amelyik az asztallal szemben levő sarokban áll. Ezt a gazda és a felesége használja. A másik ágy az ezzel ellentétes sarokban, az ajtó mögött található, mely a fiatal házaspár hálóhelye. Az előbbi ágy és a tüzelő között helyezkedik el egy négy lábon álló kicsi ágyféle, melyen a gyermekek alusznak.
Az asztalt kerítő két pad végében egy-egy láda kap helyet, ebben a ruhaneműeket tartották. Ezt váltotta fel a komót, sublót. E fölött helyezkedik el a kissé előredűlő tükör. Az ágyak elé sok helyen szívesebben tettek székeket, mert ezeket étkezéskor az asztal üresen maradt két oldalához lehetett húzni. Ezt a beosztást legfeljebb még egy fali- vagy saroktéka egészítette ki.
(Forrás: Magyar Néprajz Főszerkesztő: Balassa Iván).
Házépítés és berendezés.
(Részlet Baksay Sándor Magyar népszokások az Alföldön című művéből.)
Ha a magyarság összes lakóhelyeit egyszerre át lehetne tekinteni, könnyen megtudná az ember különböztetni a volt jobbágyság faluit a szabadalmas vagy köznemesi telepektől. Amazok általában rendezettebbek, egyenes utczákkal, tágas telkekkel, amint azt egy tervező földesúri hatalom meggondoltan elrendelte; míg emezek terv nélkűl, tetszés szerint, össze-vissza, labyrinth-szerű, szűk és girbe-gurba utczákkal,de szintén téres belsőségekkel, melyek közűl a módosabb gazdák tágas udvarai, és a többnyire város vagy falu végén („juh-szélen”) díszlő úri házak kertjei tűnnek ki.
Eddigelé Magyarországon az alföldi magyarság, s annak is a közelebbi századokban még félnomád életet folytatott része, a Jászkunság fordított legkevesebb figyelmet lakházainak szilárdságára, díszítésére és kényelmes berendezésére. Legalább vagyonosságával nincs arányban háza, mit a tanyai gazdálkodás természetéből lehet kimagyarázni.
Az épület anyagjában sem válogatós; nem is lehet. Régebben már a vályog is fényűzés volt. Háza fecske-rakásra (szalmával, polyvával kevert, lovak által megdagasztott, s vasvillával felrakott s ledöngölt sár) vagy vert (deszkák között lefúrkózott, törek-rétegekkel váltakozó száraz agyag) tömés-falra épűlt; tetőzetűl főként nád szolgált, melyet igen szeret az alföldi magyar, mert az ő czéljaira minden egyéb anyagnál alkalmasabb. Építkezésében ugyanazt a rangot foglalja el, amit öltözködésében a suba. Nyáron hűvös, télen meleg; a gabona s élelmi egyéb szerek legbiztosabb megóvója. Legolcsóbb is, mert az Alföld rétjei, lápjai, tavai szép nádat teremnek; ezért a nádasok kiszárítása, csatornázása sehogy sincs kedvére, mert az a terület, mely jó nádat terem, mint ő mondja, rizskását teremve sem jövedelmezne annyit, mint a nádból.
Tartós is; tartósabb mint a fazsindely; kellően gondozva, ötven–hatvan évig is eltart. Csinos is. Egy szépen fölvert nád-tetőn megakad a szem. Úgy fölverik, hogy „a gyalu sem fogna el belőle”, a mint hogy néha valóban meg is gyalulják, azaz – nyesik.
Házépítéshez mesterembert csak a városi ember, annak is a módosabbja fogad. Kőmíves, falrakó, ács, asztalos, minden kitelik az atyafiságból, s valóban az épületfák kifaragása, kimérése, összeszerkesztése nem csupán a mi magasztalásra igazán méltó ácsaink kenyere. Minden faluban feles számmal vannak ezer-mestereink, kik az efféle alkotás titkait értik, szerkesztenek szögmérő és faragnak csapózsinór nélkűl; azonkivűl rostákat, gépeket eszkábálnak, malmokat, órákat fundálnak ki, szövő széket csinálnak, melynek hajdan egy magyar házból sem volt szabad hiányoznia, mennyezetes ágyakat készítenek, stb.
Kerítés dolgában sem válogatós a magyar. Nádból is, noha nem tartós, de csinos kerítéseket tud „korczolni”. Valamint a fecskerakás sem utolsó, s kellőleg gondozva nem is dísztelen alakja a kerítkezésnek. Mindez nem lehetett másként, mert az egész Alföldön szilárd építkezési anyag: kő, fenyő, keményfa nincs, sőt sok helyen hiányzik a téglának való agyag, mint hiányzik a téglaégetéshez való tüzelőfa is. Itt még ma is szalmával égetjük a téglát.
De bármily gyarlók is építkezési anyagaink: az alföldi magyarság házai csillognak kivűl-belől a tisztaságtól, s noha a meszet messziről s két árán vásároljuk, házaink fehérebbek, mint ott, a hol helyben terem a mész; – s noha szobánk, tornáczunk földes, de sárgafölddel hétről-hétre kisimítjuk. A fal tövét körös-körűl egy lábnyi magasságra halvány kékkel bevonjuk; egyébként szeretjük a „fehéret”; minden más szín bántja ízlésünket.
Kecskeméti gazda szobája és házának alaprajza. a Kapu. b Kis ajtó. c Kis kert. d Tornácz. e Benyiló. f Nagy-ház. g Konyha.h Kis-ház. i Éléskamra. j Pinczelejárat. k Padláslépcső. l Kis kamra. m Szoba. n Konyha. o Kamra. p Gabonakamra. q Kocsiszín. r Istálló. s Ólak. t Disznóól. u Kút. v Galambház. Feszty Árpádtól
A magyar ember az egyenes házat szereti, (takarékosságból is,mert ahány szeglet, annyi kőmíves napszám évenként,) háttal éjszaknak, minden kiszögellések vagy toldások nélkűl. Ez a ház 6–8 méter szélességű homlokzatával s rajta egy vagy két ablakával az utczára néz, néha egy kis virágos kertecskén keresztűl.
Eredetileg – a belső berendezés követelményeinél fogva – az egy ablak volt a szabályszerű; a két ablak csak a külső dísz kedvéért van. A ház hossza 16–30 méter.
Elengedhetetlen három osztálya: a nagy-ház (nagy szoba), melynek ajtó-sarok felőli szögletében van a szalmafűtésre sárból rakott nagy boglya- vagy banya-kemencze (búbos), minőt asszonyok is ügyesen tudnak rakni. A boglyakemencze körűl széles padka, melynek járulékai a kuczkó, eczetes üvegek s apróbb házi eszközök tartóhelye, egyszersmind az engedetlen gyerekek áristoma; nemkülönben a vaczok, elnyűtt ruhadarabokkal bélelt heverő helye a család apróbb tagjainak.
A kályhával átellenes szögletben az asztal-pad, melynek sarkában áll fehér kerekkosárban az abroszszal leterített kenyér, s előtte az asztal. A kályha vonalában eső ablaktalan fal hosszában két vetett ágy, megrakva csaknem a padlásig duzzadó pehelyvánkosokkal, míg a jobbról eső sarkot nagy ruhásszekrény (láda) foglalja el, mely fölött fogas áll. A fogason czin- és fehér cseréptányérok, alattuk a szegeken virágos mázas kancsók.
A mennyezetet a szoba közepén végig nyúló izmos mestergerenda tartja, mely egyszersmind a magyar embernek bibliothéka gyanánt is szolgál. Ott tartja könyveit, t. i. a históriás könyveket, a naptárt és egyéb apróságokat. De nem a bibliát, mert annak a helye az énekes és imádságos könyvvel együtt a tükör alatti fényes szekrény (sublót) és a hol ilyen nincs, az ablak, mint fő-hely.
– A második osztály a konyha, nagy számú edényneműivel és katlanaival; a konyhában áll még az 50 centiméter magasságú fehéren tartott asztalszék, melyet nyáron a tornáczra vagy az eperfa alá visznek ki, abroszszal leterítik, gyalogszéken körűlülik, s ott vacsorázgatnak. Ez a magyar ember kis ebédlője.
Tányér, ha van is, nem mernek ki rá, a tálból kanalaz minden ember még pedig nagy nyugalommal, hogy szodéhnak ne véljék; nem is ülnek közel az asztalhoz, hanem jó távol, de azért még sem kap zsírfoltot az abrosz, mert a kanál alá, míg útját a táltól a szájig megteszi, karéjkenyeret tartanak kármentőnek. Bent a nagyházban nyáron át csak akkor terűl asztal, ha tisztes vendég van.
A konyhaajtó nappal mindig nyitva, s csak egy lécz-cserény és a cserényen függő ostor tartja távol a bekivánkozó baromfit; de éjjel is nyitva, mert a család egyik vagy másik tagja, legtöbbször a fiatalabb gazda ott alszik a konyhaajtóban,küszöbre tett vánkoson.
-Ugyancsak a konyhából nyílik a harmadik osztály, a 4–5 méter hosszú kis-ház (kis szoba), a család nappali-ja. Ezen, a szegénységnél is elengedhetetlen három osztályon kivűl a módosabbaknál következnek a kis-házból nyíló éléstár a pinczelejárás fölött, azon túl a nagy kamra (magtár), sőt néha a házzal egy födél alá vett istálló, fészer, pajta is.
A ház hosszában, legalább a lakosztály előtt, kő- vagy csinosan faragott faoszlopokon nyugvó 1–2 méter széles tornácz, alatta mindenféle házi szerszámok, sokszor gabonatartó hombár, a dunai-tiszai vidékeken pedig az ú. n. szúnyogháló. Így nevezik a tornácz alatt álló nyoszolyát, melyet a tornácz mennyezetétől a földig érő bodorvászon féle fátyol-szerű, házi készítményű szövet vesz körűl, mely a szúnyogot kizárja, de a légjárást nem akadályozza. Ez a legifjabb vagy legidősb nő ágyas háza, mindaddig, míg a csikorgó hideg be nem áll.
Nagyobb városokban (Debreczen, Kecskemét) a czivisek (parasztgazda osztály) házai ugyanilyen terv szerint épültek s vannak beosztva. Különbség csak az, hogy a tornácz szélesebb a szokottnál, s annak utczára eső vége kis benyíló szobává van rekesztve, s így az utczai homlokzat három ablakkal, zöld redőkkel ékeskedik.
Az ilyen házaknál szembetűnők a ház falával majdnem egyenlő magasságú kőfalkerítések erős kis-ajtó és kapu szerkezettel ellátva.
Alföldi gazda udvara. Greguss Jánostól
(Forrás: Baksay Sándor Magyar népszokások az Alföldön / képek az eredeti műből)
